“Megtanultam a leckét, de továbbfejlesztettem: kell a munka, de csak annyi, hogy a saját életemet élhessem, a saját értékrendemet követhessem.”
Mostanában sok tanácsadó megkeres, hogy csináljak valamit a vállalkozásommal. Adjam el, vagy vegyek másikat, aktivizáljam magam. Szexi téma lett ugyanis a családi vállalkozásokban szükségszerűen elinduló generációváltás. Visszavonulási stratégiákat vázolnak, tanácsokat osztogatnak.
Én azonban ezen már túl vagyok. Nem a korom miatt, 52 évesen erre nem lenne szükség, de más lett fontos az életemben. A cégeimet profi menedzserek irányítják, a vagyonkezelésre is van megfelelő szakértő. Elnökként én felügyelem a folyamatokat, ami havonta pár napot vesz el az életemből. Erről nem mondanék le…
Kezdő állatorvosként vidéken dolgoztam, falusi praxissal. Voltak állandó feladatok, amelyeket csak egy meghatározott időben lehetett megcsinálni. Ilyen volt a disznók herélése is. Ezt az ellés után pár héttel el kellett végezni, nem lehetett sokat csúszni vele. Nem láttam ki a munkából.
Volt egy nagyon öreg néni, olyan madárcsontú, járókerettel közlekedett. Már ötször hívott, én már szégyelltem is, hogy annyit kések. Este értem oda. Lavórban tiszta vizet hozott, meg új szappant, vasalt törölközőt, az Állatorvos Úrnak. Mire mindent elém tett, a szappant kibontotta, a segédeimmel már elvégeztük a munkát. Hálálkodott, fizetni akart. Ingyen volt, mondtam, mivel sokat késtem. De azt kértem, magyarázza meg, hogy majdnem 90 évesen, járókeretesen, mi a rossebért dolgozik még?! A néni csak ennyit mondott. „Doktor Úr! Nem akarok meghalni.” Elég bután nézhettem rá, mert nem értettem, mi köze a halálnak a disznóhoz, ezért így folytatta. „A szomszédok mind meghaltak, amikor abbahagyták a disznótartást. Én inkább csinálom…”
Tanulságos történet, igaz? A szomszédok valószínűleg azért hagyták abba a munkát, mert már nem bírták. Talán betegek is voltak. De az biztos: aki dolgozik, az nem engedheti el magát. Élnie kell, hogy ellássa a feladatot.
Megtanultam a leckét, de továbbfejlesztettem: kell a munka, de csak annyi, hogy a saját életemet élhessem, a saját értékrendemet követhessem. Ebben az első a család: a négyéves kislányom, a fiatal feleségem. Okos ember más kárán tanul, én a sajátomon: fiatalon sokat dolgoztam, 12-14 órát is naponta. Két házasságom is ráment. A harmadikra vigyázok. De a cégem is fontos. Annyira, hogy profi menedzserekre bíztam a napi munkát. Már nem „one-man-show”, ahogy kezdetben volt. Pótolható vagyok. Nagyon is.
A családi cégek nagy problémája, hogy túl sokat várnak el az utódoktól. Legyenek jó szakemberek, meg szuper cégvezetők, és a családi vagyont is gyarapítsák, de ne hanyagolják el a családot sem… Ez így nem megy! Egy dolog a cégvezetés, más a vagyonkezelés. Ez két külön szakma. Ne akarjanak lehetetlent. S akkor sikerülni fog a váltás.
Forrás: Boom
Legutóbbi hozzászólások