Területileg kis, azonban gondolkodó elmékben csöppet sem szegényes hazánk piaca felbolydulni látszik az elmúlt évek történései alapján. A rendszerváltást követő időszak vállalkozó szellemű alakjai mostanra szembesülni kényszerülnek a jövőről szóló döntéssel. A piac mozgásba lendült, arról nem is beszélve, hogy bizonyos ágazatok felpörgése átrajzolhatja az erővonalakat.
Legutóbbi Klubunk vendégei – Siklósi Zoltán (az Invescome Corporate Finence ügyvezető igazgatója), Király Zsolt (a Bokk Paper Kft. egykori tulajdonosa), Csontos Zoltán (a Netpincér korábbi tulajdonosa) és Varga Zoltán (a Centrál Médiacsoport Zrt. vezérigazgatója) – betekintést engedtek abba, miként jut el egy tulajdonos odáig, hogy féltve őrzött gyermekét tovább adja, milyen szempontok alapján érdemes befektetni és melyek azok a kritériumok, amelyekre ajánlatos odafigyelni. A november 17-én elhangzottakból ezúton tekintünk vissza néhány érdekességre. Jó olvasást! 🙂
Vágjunk a közepébe, mit gondoltok, van most egyfajta hype, vagy nincs, netalán csak eddig nem figyeltük ennyire? – teszi fel a kérdést Essősy Zsombor.
Siklósi Zoltán:
Ez iparág függő is. Azt látjuk, hogy Magyarország és a kelet-európai, régi szocialista országok elkezdtek egy kicsit felértékelődni. Európa eléggé lemaradóban van, és vannak még elég komoly lehetőségek Nyugat- és Kelet-Európa között. Nyugat- Európában mindenféle termelés költsége magasabb, mint Kelet-Európában, ezzel együtt vannak olyan nyugat-európai, tipikusan közepes- és nagy vállalkozások, amik esetleg kihagyták ezt a régiót, most viszont tesznek ide gyártó- és szolgáltató bázisokat.
Igazából az időzítés nagyon érdekes, mikor érdemes eladni, mikor nem. Az egyik, hogy a cég mikor érik meg, méretben, nagyságrendben, azaz mikor éri el azt a szintet, amikor az aktuális tulajdonos már nem biztos, hogy ki tudja hozni a legtöbbet a cégből. A másik rész tényleg hype kérdése. Érdemes elgondolkodni, amikor valaki dörömböl az ajtón és nagyon meg akarja venni a céget, ráadásul hajlandó megadni a reális cégérték felső határát, vagy annál is többet.
Zoltánéknál, a Netpincér esetében az egész történetet sikerült nyomon követnem, a tranzakciót is együtt csináltuk. A Foodpanda éppen akkor vont be 100 millió eurót akvizícióra, és a tulajdonos cége meg tőzsdére készült. Ekkoriban az egész online ételrendelésben egy óriási akvizíciós hullám volt, amit úgy gondolom, hogy eladási szempontból ideálisként lehet értékelni.
Ha valamit nagyon olcsón meg lehet venni, azt érdemes megvenni, ha meg valami mást túlértékelnek, akkor azt érdemes eladni.
Fotó: Gádoros Eszter Boglárka
Hogyan lehet eljutni a cégeladás gondolatáig? Érdekelne a folyamat lelki oldala is.
Király Zsolt:
Jó a kérdés. Volt már korábban is megkeresésünk a cégre. Akkor még fiatalabbak voltunk, meg a cég is kisebb volt és egyszerűen nem szerettük volna eladni. Aztán eljött az a pillanat, amikor ez megváltozott. Szerencsés egybeesés, hogy akkor is volt jelentkező. Mi többen vagyunk tulajdonostársak, és nyilvánvalóan egyet kellett értenünk a döntést illetően. Azt még azért hozzátenném, hogy más egy családi cég, és más egy olyan cég, ahol különböző családok képviseltetik magukat. Valóban igaz, hogy van egy komoly lelki tényező is, amin túl kell tennie magát az embernek…
Csontos Zoltán:
16 éves működés után adtuk el egy egyetemi társammal közösen alapított cégünket, amiről nyugodtan mondhatom, hogy a saját gyermekünk volt. Mi vezetett az eladáshoz? Régóta csináltuk ezt a dolgot, azt gondoltuk, hogy ez a cég sok-sok év múlva is működne, akár nyugdíjba is mehetnénk, ahogy a kollégák is ugyanúgy bizalommal nyugdíjba mehetnének onnan. Ez egy összetettebb dolog volt. Egy komoly hype alakult ki a piacon, amit lehetőségként értékeltünk arra, hogy más dolgokban is kipróbálhassuk magunkat, a kollégáknak pedig alkalmat kínáltunk egy nagyobb falat megszerzésére ebből a sikertörténetből. Nehéz döntés volt, hiszen a saját gyerekünk volt a Netpincér, mégis visszautasíthatatlan lehetőséggel találtuk magunkat szembe.
Varga Zoltán:
Nálam ez egy teljesen triviális dolog, valójában én adok-veszek. Eredeti szakmám szerint is kereskedő vagyok. A gyorsaságban és abban vannak különbözőségek, hogy meddig tartok meg valamit. Fontosnak tartom, hogy mennyire tudok azonosulni a termékkel, ezzel együtt vannak momentumok, amikor el kell adni, vannak momentumok, amikor venni kell. Ez nem lelki kérdés, hanem hozam és pénz kérdése. Tehát ez nálam viszonylag egyszerű. Most mégis van egy kis változás a médiával kapcsolatosan. Talán mondhatom, hogy a Nők Lapja az enyém, ami egy óriási érték. Hetente 1,7 millió emberhez jut el. Úgy gondolom, ez a befektetésem hosszú ideig nálam fog maradni.
Mi a jellemzőbb, a külföldi vagy a belföldi vevő?
Siklósi Zoltán:
Sok olyan cég van, aki nem akar magyar befektetőt, mert vetélytársnak gondolja és nem akarja, hogy a piacon kiderüljön a szándéka. Külföldi vevő esetében jóval nagyobb eséllyel titokban lehet tartani az egész folyamatot, emellett a külföldiek tipikusan hajlandóak többet fizetni. A másik oldalról, egy külföldi számára nem árt azt a céget felkészíteni, hiszen sok cég nincsen olyan állapotban, hogy eladható legyen külföldiek számára.
Csontos Zoltán:
A kis magyar valóság az, ha jön egy külföldi vevő, mindig el kell magyarázni neki a számokat, mennyi a management értéke, és miért akkora, vannak olyan bevételek, amik léteznek, de nem biztos, hogy látszanak. Mi azért egy olyan szektorban működtünk, ahol az egyik zsebbe befolyt a pénz, a másikból meg ki. Mindenki tudja, hogy a vendéglátásnak a világon a 60%-a látható a könyvekben. El lehet képzelni, a partnereink mennyire örültek annak, hogy a szolgáltatásunkat csak számlásan tudják igénybe venni. Meg lett volna a lehetőségünk a bevételeink nagy részét feketén beszedni, mi azonban egy céget építettünk és fontosnak tartottuk, hogy sok év távlatában is képesek legyünk kimutatni a cég folyamatos növekedését. A munkatársainkat mindig 100%-ban fehéren fizettük ki, mert nem akartunk belekerülni egy olyan szituációba, hogy amikor jön egy vevő, magyarázni kelljen a számokat.
Siklósi Zoltán:
Nem csak a magyarok adnak el és a külföldiek vesznek, hanem néha a külföldiek adnak el és a magyarok vesznek. Igazából nagyon jó, hogy Zoltán itt van, hiszen ő elad, vesz, befektet. Ezek a piaci lehetőségek valószínűleg mindenki számára adottak a saját területén.
Zoltán, hogy kerülsz általában vásárlói helyzetbe, megkeresnek?
Varga Zoltán:
Kis város ez a Budapest. Egyrészről van egy network, másrészről meg kialakult egy image rólam, ami párosul egyfajta bizalommal. Ha tranzaktálok, akkor általában nem szokott baj lenni. A másik, 30 éve bankolok, és bankot még nem hagytam ott. Nálam az egy alapelv, hogy bármi történik is, a bankot ki kell fizetni, mert azt úgy illik.
Fotó: Gádoros Eszter Boglárka
Melyek voltak a tranzakcióknál a legérzékenyebb pontok? Mi a legnehezebb az eladókkal?
Varga Zoltán:
A garanciák nagyon fontosak, mit ad, milyen entitás adja a garanciát, lehet-e azt érvényesíteni, illetve az egész folyamatnak és az eladó lelki állapotának a menedzselése is odafigyelést igényel. Rengeteg múlik ezeken.
Csontos Zoltán:
A garancia kérdéséről. Volt egy érdeklődő a 2000-es évek elején, aki úgy próbálta a Netpincért értékelni, hogy hány szerverünk van. Hozzáteszem, a mi értékünk, a vevőadatbázisunk, egy kis pendrive-on elfér.
Tranzakciónál kérdés a fizetés rendje, miszerint a vevő először fizet, én meg odaadom az adatbázist, vagy fordítva. A vevőnknek az utóbbi volt az elképzelése, ami pedig a szektort figyelembe véve nem kevés rizikót rejtett magában. Végül egy áthidaló megoldás született, megkapták az adatbázis egy részletét.
A munkatársak kezelése okozott még komoly kihívást. Tudtuk, hogy a folyamat több hónapig is tarthat, az bizonytalanságokat szül, akár meg is szakadhat. Végig titokban tartottuk az ügyet, amíg biztossá nem vált az ügylet.
Király Zsolt:
Az exkluzivitás is kérdés. Nálunk is felmerült. Az egyik vevő például kért exkluzivitást, amit tudatosan nem fogadtunk el. Egyébként ez jelezte a vétel komolyságát is, hiszen kértek exkluzivitás, nem kaptak, mégis ment tovább az ügylet. Másrészről, ha abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy van másik versenytárs, akkor az megadja a tárgyalások erejét, az ember önbizalmát.
Siklósi Zoltán:
Igazából a versenyeztetésről alapszabályként azt gondoljuk, hogy kizárólagosságot csak úgy érdemes adni, ha azért valami nagyon jó dolgot kap cserébe az eladó.
A másik, hogy kiválóan lehet játszani a szerepekkel. Van egy tulajdonos, és van valaki, aki segít a folyamatban. Mi (tanácsadók) szemrebbenés nélkül mondhatunk bármikor bármit, és utána még mindig nyugodtan mondhatja a tulajdonos, hogy ez az XY túljátszotta a szerepét. Tehát megvan a lehetőség azzal együtt, hogy sokszor hónapokig húzódik az ügylet, amiben nem kevés jelentősége van annak, hogyan masszírozza az ember a folyamatot.
Az élet más területéhez hasonlóan a cégeladás, -vásárlás, tőkebevonás esetében sincs garantált recept, viszont sokat lehet tanulni a vállalkozótársak tapasztalataiból. Találkozzunk a legközelebbi Klubunkon és folytassuk a beszélgetést egy más témában! 🙂
Írta: Lévai Annamária
Legutóbbi hozzászólások