Valószínűleg a legtöbben szívesen kapnánk kézhez egy borítékban a következő évekre várható gazdasági átalakulások térképét. A változásokkal tarkított mindennapok folyamatos figyelmet követelnek. Talán éppen ezért lehetett érezni a fokozott érdeklődést a Klub október 4-i eseményén, nem is beszélve a felvezetőket követő építő hozzászólásokról és olykor véleményütköztetésre sarkalló kérdésekről.
A találkozó teljes tartalmát nehéz lenne visszaadni néhány sorban, viszont az előadók gondolatindítójának summázata is elgondolkodtatásra sarkallhat. Habár a szokásosnál hosszabbra sikerült az összefoglaló, megéri elolvasni! 🙂
DR. MIHÁLYI PÉTER MAGYARORSZÁG MAKROGAZDASÁGI HELYZETÉRŐL
A magyar gazdaság általános helyzetéről két fél mondat: javul az ország egyensúlya, de minimális a fejlődés.
A javuló egyensúlyt statisztikák bizonyítják. A 1990-es elején alacsony volt a növekedés, magas volt a munkanélküliség, és az infláció, nagyok voltak az egyensúlytalanság. 2016-ra tulajdonképpen az egyensúlytalanságok kikerültek a rendszerből, tehát nincs munkanélküliség, alacsony az infláció, a külső egyenlőtlenségek is viszonylag jól alakulnak.
A gazdaság növekedése a 2000-es évektől elég alacsony. A magyar gazdaságnak olyan természeti adottságai és intézményrendszere van, amelyek mintha azt sugallnák, hogy csak “doppingeszközök” – legyen szó költségvetési hiányról, hitelfelvételről, ingyen pénzek behozataláról – alkalmazásával vagyunk képesek növekedést elérni. Ez súlyos probléma, ami hosszú távon is korlátozhatja a gazdaság fejlődését. Emellett a rendszerváltás során felhalmozott adósságot sok időbe telt rendezni, ugyanakkor ez az adósságmennyiség mostanra újra felhalmozódott. Azt sikerült elérni, hogy a magyar gazdaság pénzügyileg nem omlott össze 2007-2008 táján, ami nem elhanyagolható módon annak is köszönhető, hogy olyan nemzetközi reputációnk volt, ami átsegített minket a kialakult helyzeten. A Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió nagyjából egy hét alatt megmentett minket 20 milliárd euró támogatás, hitel folyósítás formájában, és azóta is juttat forrásokat a számunkra (méghozzá a GDP nagyságrendileg 6-8 %-át).
Konkrétabban a számok. Magyarország bruttó és nettó adóssága egyaránt szépen csökken. Miből adódik ez? A magánszektor leépíti az adósságokat, miközben az állam lényegében ugyanazon az adósságszinten van, viszont azáltal, hogy a bankok, a vállalkozások és a háztartások ahelyett, hogy fejlesztenének és hitelt vennének fel, adósságot törlesztenek, és ez visszaveti a fejlődést.
Van egy másik veszély is, méghozzá, hogy a világ gazdasága is lassulni látszik. Ha az európai nagy fejlődő országok, és a kis fejlődő országok fejlődési ütemét az Egyesült Államok relációjában vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy 2008-ig az előbbiek fejlődési szintje elérte a Egyesült Államokét, és volt egy csoport – ebben benne voltunk mi is -, aki gyorsabban fejlődött az Egyesült Államoknál. 2008 után ez a trend megváltozott, a fejlődés üteme folyamatosan épül le. A világgazdaság lelassulása pedig a felzárkózás ütemét is csökkenti.
A harmadik nagyon fontos dolog a népességnövekedéssel kapcsolatos. Egyértelmű, hogy a nyugat-európai országokban növekszik a népesség, még a postszocialista országokban – Macedóniát leszámítva – stagnál, vagy egyenesen csökken 25 éves periódusban. Ha nem nő a népesség egy országban, akkor gazdasági fejlődésre sem érdemes számítani. Svájcban az utóbbi 10 évben 10%-kal nőtt a népesség, a népességnövekedés pedig keresletet indukál. Magyarországon átlagosan 0,02%-kal csökken a népesség éves szinten.
Egyértelműen a kivándorlásra vezethető vissza a népesség csökkenése. Svédországból kb. ugyanolyan arányban vándorolnak el az emberek, az értelmiségiek is, mint Magyarországról. Egyetlen, mégis fontos különbség van, méghozzá az, hogy a bevándorlás aránya megegyezik a kivándorláséval. Ez igaz Lengyelországra és Oroszországra egyaránt. Tehát a fejlődés kulcskérdése a népesség alakulása.
DR. PALÓCZ ÉVA MAGYARORSZÁG VERSENYKÉPESSÉGÉRŐL
A termelékenység nagyon fontos eleme a versenyképességnek. A legjobb mutatója a termelékenységnek az egy munkaórára jutó nagy hozzáadott érték, hiszen ez a mutató kiszűri a munkaidő hosszából, a részmunkaidőből stb. adódó különbségeket. Az egy munkaórára jutó hozzáadott érték tekintetében Magyarország helye az EU 28-hoz képest javult 2008-2015 között, közeledtünk az uniós átlaghoz, annak a 67%-ánál vagyunk.
Az alábbi eredményt kapjuk, ha az egy főre jutó termelékenység alakulását vizsgáljuk a külföldi tulajdonban és a magyar tulajdonban lévő vállalkozások esetében. A mikrovállalatok termelékenysége a fele az átlagnak, ezzel együtt egyre kisebb eltérést tapasztalunk az átlaghoz képest a vállalati méret növekedésével. Egy nagyobb vállalat valószínűleg fejlettebb technológiát tud alkalmazni. A nagyvállalatok (250+ főt alkalmazó vállalatok) már majdnem elérik a nemzetgazdasági átlagot, mégis egyértelműen a külföldi vállalatok húzzák felfelé az eredményt. Az ő termelékenységük az átlag több, mint kétszerese.
Tény és probléma egyszerre, hogy nagyon kedvezőtlen munkaerő-áramlás zajlott le az elmúlt, nagyjából 10 évben. A belföldi tulajdonú nagyvállalatok foglalkoztatotti létszáma folyamatosan csökken, ahogy a vállalatok száma is csökken, közben a nemzetgazdasági átlagtermelékenység csupán felét elérő mikrovállalkozások száma több, mint 50.000-rel nőtt. Tehát a termelékenyebb vállalatoktól a munkaerő a kevésbé termelékenyekhez áramlott. A külföldi cégeknél létszámnövekedést tapasztalunk, kb. 60.000-rel több ember dolgozik a külföldi tulajdonú nagyvállalatoknál. Ugyanez jellemző a feldolgozóiparra.
A külföldi tulajdonú vállalatok termelékenysége nagyobb, mint a belföldieké. Ez a világon mindenhol így van. A magyarázat egyszerű, modernebb technológiát tudnak alkalmazni. Elgondolkodtató, hogy Magyarországon a legnagyobb a termelékenységi különbség, nagyjából háromszoros, amíg a többi országban nagyjából kétszeres. Ennek nem az az oka, hogy a külföldi cégek annyival termelékenyebbek lennének itt, mint máshol, hanem a magyar cégek ennyivel kevésbé termelékenyek, mint máshol.
A cégünk által negyedévente elkészített konjunktúra tesztben foglalkozunk a termelékenység bővülését akadályozó tényezőkkel is. Általában a keresletre szoktak panaszkodni a vállalatok, viszont a 2010-es évek közepén egyre nagyobb mértékben jelent meg a gazdasági környezet bizonytalanságára való hivatkozás. A nem világos gazdasági rendeletek 2011-2012-ben tűntek fel gazdasági akadályozó tényezőként. Ahhoz képest, hogy a szakképzett munkaerő hiánya még olyan 4-5% körüli problémahalmazként jelentkezett a 2010-es évek elején, az elmúlt 3-4 tesztben már a legsürgetőbb nehézségként értékelték a kitöltők, a sokszor hivatkozott finanszírozási problémák pedig a 2. helyre csúsztak vissza.
A munkaerő hiánya okán a 2016. év első félévében a reálkereset 6%-kal nőtt a versenyszektorban, ami egy rendkívül magas érték. A vállalatok mindegyike arról számol be, hogy a csökkenő munkaerő miatt bért kell emelniük, és sok esetben kénytelenek egymástól elszipkázni a munkaerőt. Talán ez a nagyon kedvezőtlen munkaerőpiaci átáramlás – nagyvállalatoktól kevésbé termelékeny mikrovállalatokhoz – megállítható lenne. Nyilván ez komoly fájdalmakkal járna a piaci versenyhelyzet fokozódása miatt.
Az egyik gazdasági magazinban jelent meg nemrég az a kimutatás, ami német és magyar élelmiszerláncok dolgozóinak keresetét hasonlítja össze, az előbbieknél háromszoros bértöbbletet diagnosztizálva. Ugyan elmondható, hogy mindig van az embernek egy kis kétsége a regisztrált bérek esetében, a külföldi cégek vélhetően mégis többet tudnak fizetni, mint a belföldiek. Tapasztalataim szerint a külföldi cégek nem fognak olyan nagyon sokkal többet fizetni, mint a belföldiek, hiszen a bérszínvonalat mégiscsak a belföldi cégek határozzák meg, hiszen ők alkalmazzák a munkaerő kb. 70%-át. Tehát, aki tud bért emelni, annyival fog emelni, amennyivel szükséges. A bérek a piacon alakulnak ki.
DR. POGÁTSA ZOLTÁN ARRÓL, HOGY MIRE ÉRDEMES KÉSZÜLNI A JÖVŐBEN
Két fő gondolatra, a munkaerőhiányra, illetve a jövőbeli veszélyekre és megoldásokra szeretnék kitérni.
Az egyik legkomolyabb probléma, a munkaerőhiány, okai relatíve ismertek. Nagyságrendileg 350.000 magyar célozta meg a külföldet, főleg Nagy-Britanniát, Németországot, Ausztriát. Ez az elvándorlás már elég nagy veszteség ahhoz, hogy a magyar munkaerőpiacon éreztesse a hatását. A másik veszély az EU pénzek okozta kereslet. A források legnagyobb része munkaerőintenzív ágazatokba áramlik, mint pl. az építőiparba, vagy az új beruházásoknak köszönhetően az autóiparba. Egyszerre van munkaerőhiány, és munkanélküliség Magyarországon, amelynek az oka az iskolarendszerű képzések és a felnőtt átképzések kevésbé hatékony működésében keresendő. Sokkal jobb oktatási rendszerre lenne szükség, amit nem lehet megoldani a jelenleg az oktatásra fordított GDP 3,8%-ból. Az EU átlag valahol 4-6% között mozog.
A közmunkahely képzésre szintén felhívnám a figyelmet. A közmunka igazából viszi a pénzt és nem hozza. Olyan munkahelyekre lenne szükség ami hozza a pénzt és nem viszi.
A Rehn-Meidner modell szerint a termelékenységet folyamatosan monitorozni szükséges, ezáltal fokozva azt. Az államnak pozitív hatása lehetne a foglalkoztatásra egy jó oktatási rendszerrel és fejlesztésekkel. Egy ilyen rendszerben minimálbér emeléssel gyakorlatilag kikényszeríthető lenne a technológiaváltás. A piaci versenyben tönkrement vállalkozásoknak a munkavállalóit pedig át kell képezni a munkaerő-hiányos területekre.
A lehetséges veszélyekről és megoldásokról
Belső veszélyek közül az elsőnek azt tartom, hogy az uniós források maszkja alatt nem nő a hazai vállalkozások jövedelemtermelő képessége. A kibocsátás nem más, mint a foglalkoztatottak száma szorozva a termelékenységgel, szorozva a munkaórával. Az utolsóval nagyon jól állunk, ami azért mégsem annyira szerencsés, hiszen szeretnék kevesebbet dolgozni. A másik két területen kevésbé előnyös a pozíciónk. A termelékenység (abszolút számban) 2008 és 2014 között nem változott. Másik belső veszélyként a magyar gazdaság foglalkoztatási képességét említeném. Nagyjából 80 ezer új munkahelyet hoztunk létre az előbbi időszakban – ebben a számban benne van az átmeneti uniós források hatása és az elvándorlás is – , viszont nagyságrendileg 7-800 ezer új munkahelyre lenne szükség ahhoz, hogy az uniós átlagot elérjük.
A megoldáshoz vezető úton az alacsony kamatkörnyezet előnyös helyzetet teremt, ugyanakkor a munkaerő hiánya miatt át kell állni egy humántőke-politikára, azaz be kell ruházni az oktatásba, a felnőttképzésbe. Mi ennek a forrása? Jelentősen lehetne javítani a korrupciós elfolyásokon, javulna a helyzet, ha progresszív adórendszer lenne Magyarországon, vagy lehetne spórolni a presztízsberuházásokon.
A külső veszélyekről
Először is, itt vannak az európai bankrendszer különféle problémái. Az elkövetkező hónapok nagy kérdése, hogy a Deutsche Bankot megbünteti-e, ha megbünteti, mennyire bünteti meg az amerikai felügyelet, bezuhan-e, ha bezuhan, buy-out, tehát a német állam mégiscsak megmenti, vagy buy-in lesz, azaz a tulajdonosoknak és a betéteseknek kell-e kimentenie a bankot. Hasonlóan problémák vannak az olasz bankokkal. Míg a Deutsche Bank a belső, felelőtlen hitelezési gyakorlata miatt került ebbe a helyzetbe, addig az olasz bankok esetében sokkal inkább a lassú növekedés az ok. Olaszországban ugyanúgy felmerül a buy-in, buy-out kérdése. Ha a németek esetleg a buy-out mellett döntenének, akkor az olaszok is joggal kereshetik ezt a megoldást, ami viszont már az egész eurós árfolyamrendszer bedőlését okozhatja.
A következő az a kínai lufi. Abban nagyjából egyetértenek a szakértők, hogy létezik a kínai lufi, a vita inkább arról szól, ha kidurran az a lufi, akkor hard landing, vagy soft landing lesz, azaz a kínai vezetés tudja-e majd valahogy kezelni ezt a problémát, vagy összeomlás jellegűbb lesz a történet. Ha az utóbbi fog történni, akkor hogyan hat ez más gazdaságokra? A magyar gazdaságra a német beszállítói láncokon keresztül hathat, hiszen az elmúlt években a német kereslet jelentős részét Kína adta.
A Közel-Kelet helyzetét is komolyan válságosnak látom a következő 10 évre nézve. Meglátásom szerint romlik és nem javul a helyzet, lassan alig tudok a térségben olyan országot mondani, ami ne lenne háborús, vagy polgárháborús helyzetben. A klímaváltozás is veszélyes hatással lesz a térség mezőgazdaságára, ráadásul a fegyverszállítások továbbra is folytatódnak. Nem lepődnék meg, ha a következő évtizedben 50 milliós menekülthullámmal kellene szembenézni.
Amit nem érzek veszélynek, az az automatizáció. Nagyon sokat beszélnek arról manapság, hogy az automatizáció kiváltja az embert. Én ebben a tézisben nem hiszek, azt gondolom, hogy az elmúlt másfél évszázad nagyon sokszor visszaigazolta már, hogy az automatizáció nem csak rombol munkahelyeket, hanem teremt is.
A megoldásokról
Az eurozónát illetően azt gondolom – és az alacsony kamatráta miatt ez lehetséges is -, hogy a megszorítások helyett át kellene állni a keynesi típusú beruházásokra. Rengeteg mindenbe lehetne beruházni, Európában humán tőkébe, infrastruktúrába, és amikor nulla közeli kamatok vannak, mindezt meg is lehet csinálni relatíve olcsón. Ez az, ami a gazdasági növekedést újra beindítaná Európában.
A kínai helyzet egy óriási rejtély.
A közel-keleti probléma eléggé egyértelmű. Azonnal le kellene állítani a fegyverszállításokat, ezzel együtt azt is gondolom, hogy a szaúdiak, tehát a térség bekapcsolása nélkül nincs megoldás. Ha sikerülne is a békét helyreállítani, Európának masszív fejlesztőpolitikát kellene a térségben folytatnia azért, hogy a helyiek ne akarjanak mindenáron elvándorolni onnan.
BILIBÓK BOTOND A GAZDASÁGI HELYZETRŐL
Zs. V. kollégánk azt szokta mondani, hogy az elmúlt 15 év kegyelmi időszak volt, és lefelé a lejtőn egy Trabantban is jól érzi magát az ember. De mi történik akkor, ha csak egy kicsit emelkedni kell? A válságkezelésben 2008-at követően leginkább jegybanki eszközökhöz nyúltak, azonban valószínűleg elértünk ennek az időszaknak a végére. Elég sok helyen vannak negatív állampapírok a világon, és ezeket még veszik. Gondolom elég kevesen vannak, akik el tudják képzelni, hogy olyan állampapírt vegyenek, aminek negatív a hozama 10 év múlva. Ez az egyik olvasata a helyzetnek. A másik, meggyőződésem, hogy ez iszonyatosan káros, legalább is a fogyasztást biztosan nem stimulálja, sokkal inkább a megtakarításokat próbálja növelni.
Két szereplőre hívnám fel igazán a figyelmet, Európára és Japánra. A kérdés, mi lesz a jövőben? Nagy valószínűséggel monetáris szigorításnak kell következnie, tehát meg kell emelni a kamatokat nulláról valahova nulla fölé. Feltehetően tovább nem lehet, hiszen az eladósodottság globálisan nem csökkent és ez nem teszi lehetővé a kamatláb növelését, még infláció esetén sem. Egy szó, mint száz, fiskális stimulusnak kell következnie! – de vajon, ez mit okoz? Magyarország kicsit olyan tőkepiaci, tőzsdei zsargon szerint, mint egy béta ország, tehát ha van egy relatíve kicsi növekedés Európában, nálunk, van egy kicsivel nagyobb, ha van egy esés, nálunk van egy kicsit nagyobb. Tehát mi, Baltikumtól Balkánig egyaránt, egy nagyobb kockázatú térség vagyunk
Véleményem szerint az a nagy kérdés, hogy a következő évtizedekben – nemzetközi kontextusba helyezve -, mi történik akkor, amikor ez bekövetkezik? Lufik márpedig vannak, nem csak Kínában, hanem Észak-Európában is. Minél északabbra megyünk, annál durvább az ingatlanlufi, és ilyet már láttuk az Egyesült Államokban. Meglátásom szerint az elkövetkező 10-15 évben lényegesen nagyobb gazdasági ingadozást fogunk látni, mint amit eddig megszoktunk.
Senki sem tudja, mi fog történni. A diskurzus arról szól majd, hogy lufik fognak leereszkedni, fiskális stimulus lesz, és még arról is, hogy mi ebből hogyan fogjuk tudni kivenni a részünket.
Legutóbbi hozzászólások