Szemelvények az “Üzlet- és társadalomépítők” című klubdélutánról
Valószínűleg még órákig, hanem napokig lehetett volna folytatni a beszélgetést a február 7-i klubunkon. Ezúttal Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus és Bedő Imre közgazdász, a Férfiak Klubjának alapítója volt a segítségünkre a jövőépítő értékek feltárásában.
Vannak dolgok, – minthogy napjainkban már csak a változás állandó -, amelyekben hamar megállapodott a társaság, azonban azt mégsem mondhatjuk, hogy garantált receptúrákat, – „így éld az életed”, vagy „úgy neveld a gyereked” – sikerült volna meghatározni, pedig a jelenünket uraló egocentrikus világban állandó visszacsatolásra és vállveregetésre vágyunk. Hogy is van ez akkor?
Hova tart a társadalom, milyen trendek és milyen minták vannak?
ALMÁSI KITTI: Ha összességében kellene megfogalmaznunk, akkor azt mondanám, az egocentrizmus irányába haladunk. Az egységek, a család biztonsága kezd széthullani. Az emberek nem abban gondolkodnak, hogy hogyan tudok én egy egész életet leélni a házastársammal, hanem a házastársi szerződésen át minden egyéb B opción. Központivá vált a menekülési útvonal folyamatos feltérképezése az életben maradás érdekében, és nem csak anyagilag, hanem érzelmileg is. Nincs érzelmi beleereszkedés, nincs szövetség. Sajnos ez megjelent a szülő-gyermek kapcsolatban is, és családi biztonság hiányában feltűnik a gyereknél a mit kaphatok ebből viselkedés. Csonka családokban az jellemző, hogy az apa egyre kevésbé van jelen a gyerek életében, miközben az egyedül maradt anyában is megfogalmazódhat, a mégiscsak jó lenne egy új pár gondolat, ami természetes, de ebből fakadóan ahelyett, hogy a gyerekével töltené az időt, sokszor inkább a magánélete építésére szánja azt.
Ugyanezt a tendenciát látom a munkahelyeken is, ahol számos esetben szintén nem lehet szövetségről beszélni, sokkal inkább állandó rivalizálásról és az előre jutás lehetőségének felkutatásáról. Borzasztóan ki vagyunk éhezve a sikerre.
Régebben a családban feltétel nélkül elfogadtak, lehettünk bármilyenek, sikeresnek, értékesnek érezhettük magunkat szeretteink körében. Ha ez széthullik, akkor a sikerélményt szeretnénk áthelyezni más területre. Kézenfekvő a munkához fordulni, és persze ott vannak a közösségi oldalak, ahol gyűjthetjük az ismerősöket és az „elismeréseket”. Tehát minden olyan dolgot behívunk, amiből látszik, hogy értékesek vagyunk és kellünk, és ez komoly veszélyt jelent, mivel valójában nem emiatt vagyunk igazán értékesek. Nagyjából mindannyian ugyanarra vágyunk és ugyanazt szeretnénk megkapni, legfeljebb a szintek lehetnek eltérőek. Értékkel telibb, ha kialakítunk egy magunkhoz fűződő jó viszonyt, mintha kapaszkodunk mindenféle státuszba, vagy külső dolgokhoz mérjük magunkat. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy el tudom-e fogadni magam, akkor is, ha hibázok, tudom-e szeretni magam, akkor is, ha tökéletlen vagyok, vagy azon szorongok, nehogy meglássák milyen is vagyok valójában. Görcsös kapaszkodásokat látok annak érdekében, hogy megmutassuk másoknak, mennyit érünk. A problémát alapvetően abban látom, hogy egymástól elszakadva, magunkra koncentrálva, és ott is félrecsúszva keletkezik a „valódi érték”.
BEDŐ IMRE: A gyakorlatban nagyon sok olyan programról lehetne beszélni, ami eljuttat minket idáig. Számos esetben a gazdasági szférából érkeznek hozzánk ezek a hatások. Onnan érkezik a hatékonyságnövelő versenyeztetés kódja is a nemek között, aminek katasztrofális hatása van a magánéleti kapcsolatokra és különösen a férfiakra nézve. Ezzel függ össze egy másik ide kapcsolódó program, a függetlenségre való nevelés. Mindenkinek az a célja, hogy független legyen, a szabadság összekapcsolódik a függetlenség fogalmával és az anyagiak megteremtésével. Véleményem szerint ez egy nagyon rossz program. Azt kellene megtanulnunk tehát, hogyan lehetne örömtelivé, hatékonnyá, teremtővé tenni ezt a „függőségi viszonyt”. Az összefogás örömeinek keresését gátolja egy másik modern jelenség. Régebben, amikor nagyobb volt az anyagi, vallási, társadalmi kényszer, az emberek sokkal többet néztek befelé a kapcsolatba, és mindig találtak is valami jót. Ma nincs már ilyen befelé irányuló szükség, viszont kifelé tekintve millió inger ér. Meg kell tanulnunk szándékosan befele figyelni a családba, a kapcsolatainkba, és ott összetartó örömöket keresni, nem pedig állandóan kifele tekingetni, sóvárogni.
Vállaltvezetőként, munkavállalóként a kölcsönös függőség paradigmája egyértelmű – szintúgy „függésben” vagyunk, hiszen egymás nélkül nem tudunk semmit alkotni.
Beszélhetünk-e egy cégről, mint az ember gyermekéről, és van-e mód arra, hogy a látszólag tradicionálisan megszűnő szerepek mellett elhelyezzük ezt a szerepet is?
ALMÁSI KITTI: Valami mentén mérni akarjuk, hogy mennyire vagyunk sikeresek, ilyen az emberi természet. Szülőként nem tudsz olyat mondani, hogy én aztán ebben nagyon jó voltam, nincs pipa. Minden olyan bizonytalan terület, ahol nem tudjuk egyértelműen megmondani, mennyit érünk, a szorongások forrása lesz, tehát mindig keresünk valami kézzelfoghatóbbat, ami választ ad a mennyit érek kérdésre. Állandó visszajelzésre, “simogatásra” van szükségünk, még a felsővezetőknek is.
BEDŐ IMRE: Egy biztos. A vezetőknek óriási felelősségük van, mert mintájuk, életfilozófiájuk, vezetési stílusuk a munkavállalóik százainak, ezreinek életét befolyásolja, mindannyiuk családjára nagy hatást gyakorolva. Ha gyermekeinknek is élhető jövőt akarunk, akkor ezt szem előtt tartva kell új egyezséget kialakítani a munkáltatók és a munkavállalók között. Más aspektus. Ha a cég egy gyermekünk, akkor itt is különösen fontos a férfi aspektus. Az, amikor érzelmeinket félretéve, szenvtelenül döntünk. Ma olyan világot élünk, hogy az egyensúlyt és a szükséges arányokat csak szándékosan, tudatosan lehet megteremteni, fenntartani. Észből, erőből.
Ahogy az a vezetett kérdéseket követő tapasztalatmegosztó körből is kiderült, ahány ember, annyi vezetési stílus és megoldás. Van, aki a családias típusú cégfelépítésre esküszik, még más éles határt húz a családi és a vállalati élet között, azonban a kezdeti ellenvélemények dacára hamar kiderült, mindenkinek, még a cégvezetőknek is szüksége van időnként egy vállveregetésre, érkezzen az a kollégától, vagy a hasonló szerepben működő vállalkozótárstól.
A lehetséges céges utakra még visszatérünk további klubjainkon, találkozzunk akkor is egy izgalmas véleményütköztetésre!
Írta: Lévai Annamária